A kelta mitológia az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó szárazföldi és szigetlakó kelták mitológiája. E mitológia akkor kezdett kialakulni, amikor a kelták még eredeti letelepedési helyükön, Közép-Európában (az Alpoktól északra) laktak; további fejlõdésre akkor került sor, amikor a kelta törzsek az i. e. I. évezred második felében letelepedtek az európai kontinensen és a Brit-szigeteken és kapcsolatba kerültek a helyi õslakosokkal. A kelta mitológia viszonylag homogén, állandósult formáját a kontinensen az i. e. két utolsó évszázadban, a Brit-szigeteken talán valamivel késõbb érte el. A szárazföldi kelták (és a római hódítás elõtti britanniai kelták) mitológiájára vonatkozó adataink meglehetõsen töredékesek, forrásai fõleg régészeti leletek (istenszobrocskák és dombormûvek, kultikus építmények maradványai, fogadalmi feliratok, sírfeliratok, érmék). Az antik szerzõk tudósításai gyakorlatilag kimerülnek azzal, hogy a kelták hisznek a lélekvándorlásban és a túlvilági életben. Helyi hagyományból származó irodalmi emlékek Galliából (a mai Franciaország területérõl) és más olyan területekrõl, amelyeket a rómaiak meghódítottak ls erõteljesen romanizáltak, nem maradtak fenn. Az ír és a walesi az egyetlen olyan mitológiai rendszer a kelta mitológián belül, amely helyi hagyományokon alapuló elbeszélõ alkotásokban összefüggõ tömbökben fennmaradt. Ezek között az írott emlékek között legfontosabbak az ír sagák, amelyek közül a legkorábbiakat a 8-9. században jegyezték le. Rendszeres gyûjtésük pedig már a 12. században megindult. Az esetek túlnyomó többségében ezek másodlagos források, a kereszténység megszilárdulása után készültek és erõs keresztény hatást mutatnak. Másodlagosak, mert korábbi, elveszett emlékekben gyökereznek, s csak áttételesen tükrözik az õsi kelták mitológiai képzeteit. Egyáltalán nincsenek bennük adatok a kozmogóniai (teremtés- ) és eschatológiai (világvége- ) mítoszokról.
         Vitathatóak azok a próbálkozások, amelyek az egész kelta világ panteonjának rekonstruálását célozzák. A kelta istenekre vonatkozó adataink helye ritkán állapítható meg az idõben és a térben. A kontinentális kelták (s a rómaiak elõtti Britanniában élt kelták) panteonjára vonatkozó adataink annyira mozaikszerûek, hogy felépítését segítségükkel nem lehet megállapítani. Lucanus i. sz. I. századbeli római költõ szövegébõl és az ahhoz írott középkori szkholionokból (kommentárokból) ismerjük Ezus istent (fára felakasztott emberrel áldoztak neki), Taranist, a viharistent (tiszteletére égõ áldozatot mutattak be) és Teutatest (számára az áldozatot vízbe vetették). Mindhárom isten elõfordul gall-római istenábrázolásokon és fogadalmi szövegekben. A nekik bemutatott áldozat jellege alapján pedig kapcsolatot tételezhetünk fel az indoeurópai népeknél általánosan meglévõ s a háromszoros halált elbeszélõ mitológiai motívummal. A kelta istenek között több népnévvel azonosítható istent ismerünk, ilyenek Allobrogs - az allobrogiak, Aramo - az aramicusok, Vocontia - a vocontiusok istene. A római hódítás során számos római isten kapott helyi jelzõt, mégsem beszélhetünk arról, hogy valamennyire is azonosak fogtak volna fel egyes helyi és római isteneket: pusztán a kelta és a római istenek bizonyos külsõ jegyeinek viszonyításáról volt szó (s az sem következetes, hiszen egy-egy helyi istent néha több római istennel magyaráztak). A kontinentális kelta istenek közül sokat egyedi és ikonográfiailag alá nem támasztott emlékekbõl ismerünk. Kivételt jelent a gall Epona, Cernunnos, Sucellus, Nantosvelta, Rosmerta és néhány más isten. Britannia területérõl több, mint negyven helyi istenség nevét ismerjük, de felérõl a nevénél többet nem tudunk. A britanniai kelták számos istensége láthatóan olyan, hogy párhuzama kimutatható az ír és a walesi mitológiában: Nodons - Nuada, Brigantia - Brigit, Maponos isten pedig Dagda fiával, az istenné lett Mac Ockal vethetõ össze. Ezt az istent Apollónnal is és a gall Belenusszal is társították. Valószínüleg a Belenuséhoz hasonló helyet foglalt el a gall Grannus, aki az ír Greine (a grian, "Nap" szóból) istennõvel állítható párhuzamba. Néhány istenrõl csak ikonográfiai ábrázolása nyomán tudunk (közéjük tartozik a háromarcú vagy háromfejû istenség, a kígyós isten, a három anyaistennõbõl álló csoport), nevük azonban homályban maradt. Többet tudunk az írországi kelták panteonjáról. A rá vonatkozó adatokat irodalmi emlékek tartották fenn (egyebek között a Második Mag Tured-i csata, amely a Danu istennõ törzsérõl és Goibniu lakomájáról szól. Középpontjában az áll, hogy a Goibniu mágikus italt készít az "alvilági démonok" , a fomoiriak ellen vívott küzdelemben. Ebben a meglehetõsen népes panteonban a legnagyobb istenek Danu istennõ törzsének tagjai. Nem egynek közülük kimutathatóak megfelelõi a walesi hagyományokban szereplõ Don utódaiban. Ennek a hagyománynak fõ forrása a Mobinogion, amely a 11. század végén nyerte el mai formáját és az antik mitológia számos témáját és elemét ötvözte magában. Eszerint a walesi Lleu, Arianrod fia hasonlít az ír (és gall) Lughoz, az ír kovácsistennek, Goibniunak megfelel a walesi Gofannon, az ír Manannannak Ler (Leir) fiának a walesi Manawyddan, Llyr fia (aki éppúgy, mint Manannan, kissé messzire szakadt "Don utódaitól". )
          A walesi források azonban egészükben mégis töredékesebbek. Távolabb kerültek az archaikus mitológiától, mint az ír. Kézzelfogható hasonlóság ritkán akad. Így pl. Manawyddan már nem tengeristen, hanem bölcs halandó, Pwyll ("bölcsesség"), aki sok vonásában hasonlít az ír Dagdához, ugyancsak halandó és késõbb Annwnnak (a túlvilágnak) lett ura.
         A kelta mitológia a világ térszerkezetét többnyire síknak képzeli. Függõleges tagolásban elsõdleges szerephez jut a világfa. Tudunk Írországban az öt szent fa kultuszáról. E fákat gyakran "világfának" (írül crann bethad) nevezik. A világfa megfelelõje a Dá Derga házának középsõ oszlopa (a Dá Derga várának lerombolása címû sága) és minden bizonnyal rituális megjelenítõ helyiség (Midcuart). A világfához kapcsolódik a forrás motívuma, amely számos hagyományban, kiváltképpen az írben fordul elõ. Az egyik szerint a Sid Nechtanból eredõ s a Boyne folyóban (Írország egyik fõ folyója) folytatodó forrás a túlvilág része és az isteni bölcsességet tartalmazza. Diófa állt mellette, amely idõnként egy-egy diót hullajtott a forrásba, onnan a dió a Boyne-ba került, s aki vizébõl ivott, elnyerte a teljes tudást. A forrásokban testet öltõ víz, mint elem kétségkívül pozitív jelenség (legérzékletesebben ez is az isteni orvosnak, Dian Cechtnek, a holtaknak életet adó, betegeket, sebesülteket meggyógyító hõsnek a forrásáról szóló történetben fejezõdik ki), ezzel szemben a másik vízelemet, a környezõ óceánokat (különösen keleti, északi és északnyugati irányban) ellenséges erõnek képzelték, s démonikus erõkkel hozták kapcsolatba. Hagyományosan az óceán közepére tették a túlvilágot annak minden megjelenési formájában. Nyugaton helyezték el a Boldogok Szigeteit, szám szerint háromszor ötvenet (mint azt a Febal fiának, Brannak utazása c. ír saga elmondja); e szigeteken megállt az idõ, bõség és örök ifjúság honol (számos nevét ismerjük ezeknek a szigeteknek, pl. Nagy föld, Élet Földje, Asszonyok Szigete). Az egyik hagyomány szerint e nyugati világ uralkodója Tren volt. A pusztulással és halállal asszociált északon fekvõ sziget üvegpalotája adott otthont a fomoiriaknak. Az üvegtorony vagy üvegvár motívuma gyakori a walesi mitológiai rendszerben is, ahol a "másvilágot" ugyancsak szigetre képzelik. Ez a szigetre helyezés nem áll ellentétben azzal, hogy a másvilágot valami közelinek képzeljék, az emberek közvetlen szomszédságába. Következésképpen erre a másvilágra nemcsak a számos mitológiai történetben megrajzolt hajóúttal lehet eljutni. Bizonyos "hõsi" színezetet nyer a másvilágnak egy olyan felfogása, hogy az egy nagy lakomaterem Dagda isten kiapadhatatlan üstjével s benne temérdek disznóhússal - a kelták kedvelt ételével. E terem rituális reprodukálása valószínûleg számos évnegyedes szokásjátéknak alkotta magját. Az ír újévi ünnepség (a Samain ünnep), amely a két világ nyílt (többnyire ellenséges) archaikus kori érintkezését, egymással kapcsolatba jutását utánozta, valószínûleg olyan elemeket is tartalmazott, amelyekben a démoni erõk elpusztítják a berendezett világot (vagyis az emberek világát), annak ura rituális halált hal, mielõtt véglegesen diadalmaskodnék és újjászületnék ez az emberi világ. Az egész szokáskör valószínûleg a villámistennek és ellenfelének párviadalát elbeszélõ mitológiai szüzsé helyi változatában gyökerezett (összhangban Taranis viharisten gall ritusával, amelyben a földi világot jelképezõ állatokat és holmikat - s talán embereket is - égettek az áldozati tûzön), s színhelye az ún. Bruiden, a lakomaterem volt. Írországban öt ilyen Bruiden volt, számuk megegyezett a szent fák számával. Az egyik ilyen terem ura kovácsmester (az archaikus korban talán két kovács) volt (a Dá Derga várának lerombolása c. sagában). Ez a saga a király s félszemû ellenfele meg annak démoni hada közti csatát beszéli el, a lakomaterem tûz martaléka lesz, s a tüzet nem lehet eloltani, mert minden forrás kiapadt.
        A kelta mitológiában jelentõs helyet foglalnak el az isteni állatokról szóló mítoszok és mondák, amelyek gyakran a mitológiai világképpel is kapcsolatban állnak. A cúalngei marharablás c. ír epikus történet magva két bikának, Findbennahnak és Donn Cúalngénak a párharca. Donn Cúalnge legyõzi vetélytársát, maradványait egész Írország területén szétszórja, s egyben nevet ad helyeknek és vidékeknek. Mindkét szereplõ csak úgy tudott bikaalakot ölteni, hogy elõbb csodás átalakulások sorozatán ment át (sólyommá, keselyûvé, viziállatokká változtak), eredetileg a túlvilág két uránál voltak disznópásztorok. Valamennyi kelta népcsoport körében az egyik legelterjedtebb és központi szereplõ az istenek disznópásztora vagy pásztora, az állatok pártfogója, aki valamilyen kapcsolatban áll a túlvilággal. Ide tartozik pl. a gall Cernunnos, akit az ábrázolásokon állatok vesznek körül. A brit sziget triádáiba elõfordul e szereplõ kései változata, amely kapcsolatot mulat Dristannal és Pryderivel, Pwyllnak (a túlvilág - Annwn - uranak) a fiával, õk ketten ugyancsak disznópásztorok. Az istenek bikáját (Tarvos Trigaranus) jól nyomon követhetjük Galliában és Britanniában, ahol elõfordul a Donnotaurus családnév is, amely a Donn Cúalnge névvel hozható kapcsolatba. A különleges tisztelemek örvendõ állatok közé tartozik a vaddisznó (vadkan) és a sertés. Ez is szorosan kapcsolódik a túlvilághoz (a bõviben levõ sertéshús nélkülözhetetlen kelléke a túlvilág uránál álló lakomapalotának). A szigetlakók kelta mitológiájának egyik legelterjedtebb motívuma a vadkanvadászat, e vadkan vezeti elüldözõit a túlvilágra. A vadkankultusz Galliában is el volt terjedve, a római korban Mercuriushoz kapcsolták, akit gyakran emlegettek moccus (kelta, moch, "vadkan, vaddisznó") jelzõvel. A lóra vonatkozó mitológiai képzetek különleges helyet foglalnak el. A kontinentális istenábrázolások és fogadalmi feliratok széleskörûen bizonyítják az istenek lovának s Epona lovas istennõnek a kultuszát. Írországban és Walesben az ech (ir, "ló") szó számos olyan mítoszhõs nevének része, akiknek a napkultusszal és a tengeri szigetekre képzelt túlvilággal van kapcsolatuk. A kelták között általánosan élt az a mítosz, amely szerint az emberek egy más-, egy túlvilági istenségtõl származnak; említi ezt a mítoszt Caesar is Galliából, amelynek lakói szerinte Ditustól erednek. Az ír Dagda Eochaid Allathair (Eochaid Mindenek Atyja) néven ismeretes. A szigetekre képzelt túlvilág ura a Riangabair ("tengeri ló") nevet viseli, a fomoiriak egyik "királyát" Eocho Echkendnek ("Lófejû Eocho") hivják. Az istenszemélyt vagy lónak, vagy a hátán ülõ lovasnak képzelik (ismerünk egy Eochu Rondot, akinek dárdájával Cú Chullainn a Rond saját lovát szúrja le). Manannan Mac Lir isten a tenger fia, a túlvilágnak - Tir Tairngire országnak - a tengerrel, mint elemmel kapcsolatban alló uralkodója a mitológiai elképzelés szerint lovon vagy kocsin vágtat végig szárazon és tengeren. A walesi kelta mitológiában kimutatható párhuzama Mark ab Meirchionnal (aki a középkori Tristan-mondában Marke király néven szerepel), neki lófülei voltak. Voltak a lóval kapcsolatban álló istennõk is: a kontinentális Eponán kivül a neki megfelelõ ír Étaín Echraide, Macha, a walesi Rhiaimon, Pwyllnak, a túlvilág urának felesége. A királynak teendõi elvégzése kezdetén két fõ szertartáson kellett átesnie, ezek közül a fontosabbik valószinûleg a király és egy ló szent nászának rítusa volt, amelynek párja az indiai Asvamedha-rítus. A másik az ún. bikaünnep (tarbfeis), amelynek központi eleme, hogy egy külön erre a feladatra kijelölt emberrel megkóstoltatták a rituális bika húsát és vérét, majd rituálisan elaltatták õt (álmában meg kellett lámia a király jövõjét). Egy gall emléken a bika Ezus isten szent fájának ágai között látható (ez is jelzi, hogy a bika és a világfa koncepciója között kapcsolat van), és három madár ül rajta: egy a fején, kettõ a hátán. A cúalngei marharablás egyik epizódjában a történet hõse, Cormac Cond Longas háromszor üti meg fején és testén Donn Cúalngét. Ezus és a fa kapcsolatára utal az a mód is, ahogyan ennek az istennek áldozatot mutattak be (fára akasztott ember).
         A kultúrhõsökrõl szóló mítoszok számos olyan ír hagyományban õrzõdtek meg, amelyek a sziget benépesítését beszélik el (az Írország meghódításainak könyve c. terjedelmes áltörténeti kompilációban maradt fenn a 12. sz.-ból). Hagyományosan hat hódításról beszéltek. Az elsõt (az összeállítók szerint "még az özönvíz elõtt") Írország egyik névadó istennõje, Banba vezette. Az özönvíz elpusztította egész népét egy bizonyos Fintan kivételével, aki hol rénszarvassá, hol sassá, majd keselyûvé változott (hasonló motívumot találunk Walesben a mitikus Taliesin történetében), túlélte a századokat, s elmesélt mindent az utódoknak. Partholonnak, a második hódítás vezérének számos fontos kultúrtettet tulajdonítanak, amelyekkel megadta Írországnak végleges természeti arculatát: kitisztogatott négy völgyet, teremtett hét nagy tavat, s bevezetett néhány mesterséget és szokást Nemed (a "szakrális, szent" szóból) idejében, aki a harmadik hódítás vezére volt. Ekkor újabb völgyek és tavak jelentek meg. Nemed volt az elsõ, aki összeütközésbe került a fomoiriakkal: próbálkozása, hogy lerohanja üvegtornyos szigetüket, kudarcba fulladt. Nemed népének, a Fir Bolg törzseknek nevéhez fûzõdik Írország társadalmi életének berendezése leglényegesebb vonatkozásaiban, egyebek között az ország felosztása öt provinciára, és a királyi hatalom megalapítása. Utánuk az északi szigetekrõl Danu istennõ törzse jött a szigeteken tanult druida bölcsességgel és varázstudománnyal, õk hozták az országba a négy híres varázstalizmánt: a Fail követ, amely felvisított, ha a törvényes király lába tapodta, Lug diadalt hozó dárdáját, Nuada kivédhetetlen kardját és Dagda kiapadhatatlan üstjét. Fir Bolg népét legyõzték a Mag Tured-i csatában, s a fomoiriakkal kirobbant viszályuk (ennek kimenetelét az Írország meghódításainak könyvétõl független és az ír sagák fõ, ún. mitológiai ciklusát tartalmazó Második Mag Tured-i csala szövegébõl ismerjük) azzal végzõdött, hogy Nuada, Danu istennõ törzse isten királya, aki karját vesztette az elsõ Mag Tured-i csatában, átadta a jogart a fomoiri uralkodó fiának, Bresnek, aki Danu istennõ törzse körében élt (késõbb Dian Cecht, az istenek orvosa ezüstbõl mûkart készített Nuadának, innen ered Nuada Argetlám mellékneve, vagyis Ezüstkezû Nuada). Danu istennõ törzsének második csatáját a fomoiriak ellen Lug vezette, az egész elbeszélés középpontjában Lugnak és a fomoiriak vezérûek, a félszemû Balornak a párviadala áll. Lug a mellékneve szerint Samildanach, vagyis "ezermester", félig-meddig õ maga is fomoiri (magának Balornak az unokája). Nevezték még Lamhfadának, vagyis "hosszú kezûnek" (mert Assal dárdája volt kezében, ezt az északi szigetekrõl hozta neki "három iparos isten"). Lug parittyakõvel kiveri Balor fél szemét, mivel tekintete halált hozott minden élõlényre. A futásnak eredt fomoiriak elhagyják Írország területét, Bres pedig azzal menti bõrét, hogy a gyõztesek elõtt feltárja a földmûvelés tennivalóit s az egyes munkák idõpontját. Ezáltal Danu istennö törzse, amely eddig is járatos volt a hadmûvészetben és a druidák tudományában, ezután otthonossá válik a gazdálkodásban is. A hódítók utolsó hullámának, Mil fiainak (a történeti írek elõdeinek) betörését, Danu istennõ törzse fölött aratott diadalát elbeszélõ történet igen szegény archaikus mitológiai anyagban. A hódítók útjuk során három istennõvel találkoznak, õk Írország névadói: Banba, Fodla és Erie. Amargin költõ megjövendöli Eriének) hogy az õ neve lesz az ország fõ neve mostantól fogva, válaszul Erie Mil fiainak örök hatalmat jósol Írországban, Donnnak pedig halált (Donn, aki a [túlvilág egyik ura volt, Írország délnyugati partvidékén veszett a tengerbe, s az egyik sziklaszigetet Tech Duinn-nak, "Donn Házának" nevezték, és a holtak birodalmának tartották). Mil fiainak meg kellett vívniuk a három istennõ férjével: Mac Cuillal, Mac Cechttel és Mac Greinével (a királyi hatalmat pártfogoló istenekkel), s ezzel végleges gyõzelmet arattak Danu istennõ törzse fölött a Tailtiw mellett (Lug itt évrõl évre megült ünnepet alapirott). Danu istennõ törzse azonban elérte Mil fiainál, hogy megosszák a haralmat, s az elõbbieknek jutott az alvilág. Az alsó világnak (amelynek nincs kifejezetten olyan jellege, mintha khtonikus feneketlen mélység lenne) a lakóit az ír mitológiában és folklórban sideknek nevezik (így emlegetik azokat a dombokat is, amelyeken állítólag tanyáznak), s az emberektõl elsõsorban abban különböznek, hogy ismerik a mágia mûvészetét, nem pedig "isteni" mivoltukkal.
        A kelta mitológia emlékei a tulajdonképpeni epikus és mesei irodalmi alkotásokban is fennmaradtak, elsõsorban a megfelelõ ír sagákban. Számos saga Írország "hõsi koráról" regél; idõszámításunk kezdetérõl, amikor az uladiak (Észak-Írország legnagyobb etnikus csoportja, amely Ulster tartománynak adott nevet) ura Conchobar volt, és Cú Chulainn, Fergus, Conall s más hõsök tûntek ki tetteikkel. A sagák nem egy eseménye és szereplõje a mitológiából nõtt ki, s kiegészíti a tényleges mitológiai elbeszélések adatait. A legfõbb istenanyának, anyaistennek (a kelta mitológiában nagyon kifejlett alak) kései visszhangja Medbnek, Connacht uralkodónõjének, Ailil feleségének az alakja; ugyanebbe a fogalomkörbe tartozik a túlvilág úrnõinek (Aina, Cliodn) a sagákban fennmaradt hagyománya. Istennõi vonásaikat megõrizték a hõsöket nevelõ asszonyok is, mint Scatach, ahogyan megõrizték a hadistenek is, mínt Morrigan, Nemain és Badb (az õ neve maradt fenn a gall cathubodua szóban). Három Macha nevû mítoszhõsben: Nemed, Kimbaet és Crunchu feleségében Dumézil francia kutató a varázstudás, a hadmûvészet és a tennékenység megszemélyesítését látta. E három aspektus néha egyetlen személyben egyesül, mint pl. Anuban, CaiIIechben és Berryben (ez az istennõ megtartotta népszerüségét az ír és skót folklórban egészen napjainkig). A sagák több férfi szereplõje, elsõsorban Bricriu, Cú Roi és Midir, ugyancsak isteni származású. Bricriu (a Bricriu lakomája c. sagában) jellegzetes mitológiai tréfacsináló, trickster, aki viszályt szít a hõsök között, Midir (vö. a Deo Medrunak tett gall fogadalmi szöveggel) egy sídnek (sidek lakta varázsdombnak), a Bri Leithnek az ura, a túlvilág istene; Cú Roi a varázstudományban jártas vitéz és világjáró, mint az istenek pásziora, hasonlatos az óind Púsan-hoz. Mitológiai alapokon nyugszik a sagák nem egy fordulata és epizódja: a mágikus próbákról, a túlvilági lényekkel folytatott vetélkedésrõl, alvilági utakról (Cú Chulainn, Crimtann Nia Nair ) szóló történetek. Mitologikus magának Cú Chulainnak az alakja, a történet fõhõse, "kihez mérhetõ nincs a halandók között", Lug és Dechtire fia (más változat szerint úgy született, hogy Conchobar vérfertõzö kapcsolatra lépett a húgával vagy lányával, Dechtirével). Gyermekfejjel véghezvitt hõstettei hasonlóak az avatási rítusokhoz, életének számos epizódja része az indoeurópai mítoszhõsi hagyománynak (párviadala három ellenfelével, fel nem ismert fiának megölése, mágikus átváltozások).
        Némileg különálló jelenségnek számítanak a legendás bölcsrõl és látnokról, Finnrõl szóló történetek, amelyek a kései folklórban váltak különösen népszerûekké. Finn az erdõkben tanyázó hadakat vezette, csak a vadászatnak és harcnak élt, s ezek révén gyakran került kapcsolatba a túlvilággal. Fia, Oisin (Osszián) a monda szerint megérte Szent Patrik (az ír keresztény egyház 5. sz.-i legendás megalapítója) korát, s elbeszélte neki azokat a hagyományokat, amelyek Írország felszínének kialakulásáról, folyóinak, tavainak történetérõl szólnak.
A kelta mitológia és a kelta epikus mondák emlékei késõbb továbbéltek Írország, Wales, Comwall, Man szigete és Bretagne (a kelta nyelv és kulturális örökség továbbélésének területei) népeinek folklórjában, s gazdagították a középkori európai irodalmat. Alapjaiban kelta az Artur királyról és Kerekasztaláról, Tristanról és Isoldáról szóló mondakör, walesi (valamint cornwalli) hagyományban gyökerezik Pelles (Pwyll), Merlin (Mirddin) és sok más hõs alakja és a róluk s velük kapcsolatban álló hõsökrõl szóló hagyomány. A kelta múltban gyökerezik a Grál-monda s a "boldogok szigetérõl", az Avallonról szóló történet; a Finn gyermekkorát elbeszélõ monda az egyik középkori verses regény, a Parsival (Perseval) lovag erdei neveltetését elbeszélõ történetnek lett egyik fõ forrása.

 

Forrás : Mitológiai Enciklopédia (Gondolat kiadó)