A Táltosok keresztényi módon valamennyien támogatták az univerzális, egyetemes katolikus vallást. A magyar Árpád-házi királyok nem csupán apostoli követõk voltak, hanem egyenes ágbéli apostol királyok, akiket istenfiúi minõséggel illettek nemcsak a krónikák, hanem maga a pápa is. Az Árpád-házi magyar királyok – és mivel a király és a nemzet egy, így a nemzet is – Jézus követõi és hagyományának õrzõi voltak. Királyaink, pap-jaink, valamint szentjeink nemcsak beszéltek Isten országáról, de élték és cselekedték is. Gyógyítottak, halottakat támasztottak fel (Szent István, Szent Margit, Szent Kinga), vizet fakasztottak és hegyeket mozgattak meg (Szent László). Közvetítették az egyetemes emberi értékeket a nemzet, és azon keresztül más népek felé, haláluk után pedig temetkezési helyeikrõl még nagyobb gyógyító és csodás erõ sugárzott ki, mint amit életükben árasztottak.
Szent István a táltos vallást nem szüntette meg. Az tovább élt még jó félévezreden keresztül, hiszen dokumentált, hogy Mátyás királyt táltosok veszik körül, a török elleni háborújában õk segítik.

A magyar királyokat – Szent Lászlót, IV. Bélát, Kun Lászlót, Mátyást – Táltos király névvel illeti a hagyomány. Mátyás király papjait, a pálosokat fehéreknek és Táltosoknak mondták.
Mátyás király halálát követõen azonban megfigyelhetõ, hogy õsi erõnket adó keresztény hitünket, õsi mentalitásunkat zsidó-keresztény mentalitásra kötelezték (hiszen történelminek nevezett egyházaink – római katolikus, görög katolikus, református... – is zsidó-keresztény egyházak, – nem az Újtestamentum, hanem az Ótestamentum – igéin nyugszanak.)

Verbõczy törvénykönyvében írja, hogy a magyar nem Róma jóvoltából keresztény, hanem egyenesen Istentõl. Ez pedig azt jelenti, hogy hitét a nép önként vállalta fel, és nem erõltette rá senki.