Nõk is lehettek tagjaik sorában. Leghíresebbek a Sena szigeti kilenc szent szûz volt. A kelták társadalmában a nõk lényegesen több szabadságot élvezhettek, mint más népek asszonyai. Nemcsak javakat birtokolhattak, harcolhattak és el is válhattak férjüktõl, hanem a tanult osztály is tagjai sorába fogadta õket. Sok történet említ nagy tudású harcosnõket, varázslónõket, mágusokat és boszorkányokat, akik méltó ellenfeleknek számítottak a férfiakkal szemben. A walesi Cerridwen, az ír Morrighan mint nagy hatalommal bíró asszonyok jelennek meg a történetekben. A Cú Chulainn-t harcra tanító, Alba szigeti Scathach szintén nõ volt, róla nevezték el a Skye szigetet. Nõi druida tanította mágiára és a szavak erejére a Fiana (akik között asszonyok is harcolhattak) vezérét, Fionn macc Cumhall-t is.
A druidák tanításaikat, erkölcsi igazságaikat hármas tagolódású versekbe szedték, amiket ma triádákként ismerünk. Egy híres tirádájuk: "Tiszteld az isteneket, ne tégy rosszat, és légy bátor!"

Egyik legfontosabb tételük, hogy a lélek nem pusztul el a halál után, hanem egyik testbõl a másikba költözik. Ez a hit adott bátorságot a harcosoknak, akik bíztak benne, hogy haláluk után megtérhetnek a Boldogok Országába.

A druidák olyan nagy tekintélynek örvendtek, hogy a király elõtt szólalhattak fel a gyûléseken. Nem írtak, bár tanult emberek révén természetesen ismerték az írást, ám halálbüntetést róttak arra a druidára, aki leírta a titkos tanításokat. Rítusaikat szent (tölgyfa) ligetekben tartották, és itt is laktak. Szentélyeik faácsolatú épületek voltak és a nemed, nemeton vagy drunemeton nevet viselték.
A legmagasabb rangú druidák 20 évig tanultak, és 9 fokozatot sajátíthattak el. Szövetségük élén a fõdruida állt. Évente egyszer az összes mágus összegyûlt a fõ nemetonban, ahol kicserélték tapasztalataikat és tanították egymást. Írországban a legfõbb szent helynek az ország köldöke, vagyis Uisnech, Galliában a Carnutes törzs földje, azaz Gallia közepe számított.

A mítoszok szerint a magas rangú varázslók hatalma kiterjedt a vizek irányítására, az alakváltásra és a levitációra is.
Egy ír monda szerint telihold ünnepén egy vén druida feleségül vett egy fiatal lányt. Házasságkötésük után a férfi megígértette asszonyával, hogy bármi történjen is, nem megy utána az erdõbe, ahol rendszeresen találkozott druidatársaival. Egy alkalommal a lány mégis utána lopózott az erdõ széléig, de nem mert belépni. A második alkalommal végül a férje után osont, akit tizenkét másik férfi társaságában talált egy holdsütötte tisztáson.
Látta, amint a druidák felnyitják a réten álló kút fedelét, és mágikus szavakat mormolnak hosszú idõn keresztül. Miután elmentek, a kíváncsi lány is felnyitotta a kút fedelét, ám hirtelen egy "tüzes-vizes" szörny az arcába mart. Az asszony -aki éppen állapotos volt- nagy kínok közepette menekülni kezdett, de a szörnyeteg utána eredt. A hosszú hajsza után végül együtt zuhantak az óceánba. A lány még halála elõtt meg tudta szülni gyermekét, aki késõbb a fiatalság istene lett. A régi monda szerint, ahol a szörny futott, ott jött létre a Boinn folyó ágya.
A történetbõl is kiderül, hogy nemcsak a király, hanem a druidák számára is a víz központi szerepet játszott. Szertartásaik folyók, kutak közelében zajlottak, és szentélyeik is mind víz közelében álltak. Az ilyen helyeken talált tárgyak között üstök, ékszerek, (állati, néha emberi) csontok, fegyverek, átlyukasztott koponyák és szertartási hangszerek (kürtök) is szép számmal akadtak.

A druidák nem csak a vizet tartották szentnek. Az indiai rendszerhez hasonlóan õk is öt õselemmel dolgoztak. Szerintük a levegõ (szél), a víz (tenger), tûz és a fém (föld) mellett a természet vagy fa (tér, éter, ákása) az ötödik elem, az amely egyesíti magában a többi elemet.
Az indoeurópai vallások sok õsi eleme hasonló a druidák, az indiai bráhminok és a római pontifexek gyakorlatában is, ami rámutat a közös eredetre. A druidák tanításait továbbvivõ, a kereszténységgel kiegyezõ filik kifejezései még a XVII. században is meglepõen hasonlóak voltak az india szent szövegekhez.

Az idõk folyamán a kelta népet sok támadás érte. A vikingek, szászok és a normannok mellett a rómaiak is egyre kijjebb szorították õket Írország felé. Vallásuk a kereszténység terjedésével szorult háttérbe igazán. A varázslók a római hódítás elõl -miután az isz. 1. században Tibérius, majd Claudius császár kitiltotta õket Galliából, és Augustus császár eltörölte az emberáldozatokat- Írországban, Skóciában és a Brit szigeteken kerestek menedéket, és az ellenállási mozgalom vezetõivé váltak. Még a 6. században is mûködtek szervezeteik.

Írországban, Szent Columcille és Szent Patrik segítségével létrejött a pogányság és a kereszténység keveréke, a Culdee-i kereszténység. Az õsi hit megfért az új tanításokkal és az Iona szigetén található központ egészen addig virágzott, míg az angol hódítók el nem foglalták és meg nem semmisítették.
Az új vallás terjedése folytán egyesek felvették az új hitet, mások titokban dolgoztak tovább. A druida rendek feloszlatása, üldöztetése elõtérbe helyezte a filik munkásságát, akik az egyházzal sajátos, egymást kiegészítõ kapcsolatot alakítottak ki. Hagyományaik a XVII. századig fennmaradtak, annak köszönhetõen, hogy sok iskolában fili tudást oktattak, és igyekeztek megõrizni, legalább szimbolikus formában az õsi tudást.
Sok régi szentély helyén -amik nagyon erõs energiaközpontok voltak- az idõk folyamán templomokat építettek. Az oszlopfõk és az alul -felül lyukas szoborfejek, vagyis a fejkultusz (Napkultusz) kellékei a mai napig állnak.